Amint látjátok az oldalon van egy kis újulás, mégpedig azért, hogy minden vak, vagy látássérült is tökéletesen tudja olvasni. Ez az akadálymentesítés. Mikor nem rég megkeresett egy nagyon kedves fiú ezzel a dologgal, eleinte nem akartam ezt megcsinálni, de kérek mindenkit, hogyha titeket is megkér, segítsetek! Nagyon jó dolog és hidd el jó érzés is. Gondolj arra, hogy segíthetsz egy embertársadnak. Vagy ha legalább elutasítod, légy tapintatos kérlek és indokold is meg, hogy miért NEM. Ha nem tudod, akkor akadálymentesíts!  Mondjuk azt, hogy ez az én ajándékom karácsonyra. És örülök, hogy tettem valamit, mert ezzel jót tettem. Igazán jót. 

Ismét csak most írok, mert eltölthettem 3 csodálatos napot bécsben, bátyám egyik barátjánál. Nagyon imádtam, bár... 2 szerelmespárral mentem... Bátyámmal és a barátnőjével. És bátyám haverjával meg a barátnőjével. Képzelhetitek... Picikét megerősödött bennem a forever alone érzés, de leküzdtem, mert gondoltam nem számít... Bátyám barátja akihez megyünk ki T. neki úgy sincs senkije. Na, de! A barátnőjével jött ki elénk a buszpályaudvarra. Na de a lényeg, hogy ittunk sok puncsot! Hazafelé elgondolkoztam jópár dolgon, hogy vajon miért vagyok egyedül. Leírnám, hogy mire jutottam:
1. Túl fiatal vagyok.
2. Nem vagyok hajlandó senkihez sem igazodni.
3. Talán túl nagyszájú vagyok.
4. Néha eltaszítom magamtól az embereket oktalanul.
5. Magamnak való vagyok amúgy is .

Néha én sem tudom eldönteni, hogy mit szeretnék. Például, most miután elment T. barátnője és én vele aludtam, azt szerettem volna hogy öleljen át és úgy aludjunk. Ezzel ellentétben mikor jöttünk haza, arra gondoltam miközben néztem a bátyámékat, hogy én nem szeretnék ilyen lenni. Nem akarom, hogy elvakítson a szerelem és ne lássam az igazán fontos dologokat. Bevallottam magamnak, hogy a következő a probléma:
Félek attól, hogy a szerelem miatt majd egyszer rossz döntéseket hozok.

Na mindegy nem koptatom tovább a billentyűzetet. Inkább csak annyit, hogy Boldog Karácsonyt Minden Kedves Blogolvasómnak!

"Tizenöt éves koromban azt mondtam anyámnak:
– Rájöttem, mi az én hivatásom. Író akarok lenni.
– Fiam – felelte anyám szomorú arccal. – Apád mérnök, logikus, józan gondolkodású ember, akinek pontos elképzelései vannak a világról. Tudod te, mit jelent írónak lenni?
– Azt, hogy az ember könyveket ír.
– Haroldo bácsikád orvos, ő is ír könyveket, néhányat már ki is adott. Szerezd meg a mérnöki diplomát, és a szabadidődben majd ráérsz írni.
– Nem, mama. Én csak író akarok lenni. Nem pedig mérnök, aki könyveket ír.
– De hát ismersz egyáltalán írót? Láttál valaha is írót?
– Soha. Csak fényképeken.
– Akkor meg hogy akarsz író lenni, ha nem is tudod pontosan, mit jelent?"

Részlet a "Mint az áradó folyó"-ból :)

Bocsánat, hogy ilyen sokáig nem írtam, csak nos kicsit besűrűsödött az életem. Aztán megy a suli is. Egész jó most minden. És talán lenne is egy srác, aami nem is fontos, de a lényeg, hogy egy kicsit egyedül érzem magam. Tudjátok... Mintha mindenki elhagyott volna. Mikor némán üvöltessz és azt hiszed, hogy lesznek emberek akik észre veszik ezt, de mégsincsenek. Igazából úgy érzem magam, mint egy farkas akit elhagyott a falkája. Hisz a "a farkas falkában mindent túlél, de egyedül meghal."